Karácsonyra kaptam (:
és még azt hittem, hogy Carlosnak nincs különösebb véleménye erről a versről... s marad nekem kis belső piris, de mégis kinyúló csápnak, mert mikor megírtam volt valami nagyon elszállós zenés hangulat abban.
nem tudom elmondani, hogy ez milyen nagyszerű érzés.
milyen ruhát kapott ez a vers! és így én is, könnyű, de széltől rakoncátlanul csapkodó selyem.
zöld függönybe csavargatom
csomagolom, csókom adom
és kis doboznyi fát a tűzre
az elrejtett ajándék
csak gyermek elől
van korhatárba tűrve
Az írás nem szándékozik diszkriminatív lenni a nagymellűekre nézve. Akit mégis sért nőiségében vagy máshogy ez a jelző, gondoljon e szó helyett mindvégig nagylábúra.
Olga 29 éves, egy kollégium takarítószertárában él, néha csak tartja magát vigyázzállásban, ha vegyszer szállítás vagy bevásárlás volt, egyébként seprűkön alszik, a seprűk vannak alul, mert azok koszosak és szúrósak, felette a felmosó mopok és néhány gyorsfelmosó. Saját vödre van és egy örökölt műanyag széke. Legkevésbé szeretett éjjel felkelni és kinyitni az ajtót, hogy kívülről lekapcsolja a villanyt, aztán reggel felkapcsolni, ugyanis ablak a kis helyiségen nem volt.
Olga a kollégiumot üzemeltető iskolába járt régebben és nagyon megszerette azt. Nem volt szegény lány, ez az iskola az egész országban jó hírnévnek örvendett, sokan jelentkeztek ide, ennek megfelelően a tandíjak is borsosak voltak. Olgának azonban sosem voltak anyagi problémái, nem is értette, hogy miért olyan frusztráltak a társai, amikor – a meteorológiai tanszék szerint súlyos környezetszennyezés miatt - egy összefüggő sötét vastag felhő ült a környékre, és nem is távozott fél évig. Nem élhettek világítás nélkül, akkoriban Olga még nem a takarítószertárban lakott, a villanyszámlákon az emberek igencsak megérezték a folytonos világítást, mindenkinek spórolnia kellett.
Olgának serdülőkora óta van egy tagadhatatlan előnye a nemek „harcában”: fejlett, nagy emlői, amiket szükségtelen lett volna hangsúlyozni dekoltázzsal, mert minden ruha úgy feszült mellben Olgán, hogy a gombok kigombolódtak, az anyag széthúzódott, a szálak kiritkultak, átszüremlett így Olga fakó bőre, kivéve nyáron, amikor a mellei jó része fedetlen volt, és a bőre nem fakó.
Olga természetesen melleiről kapta a Nagymellű jelzőt, ami már az általános iskola éveiben ráragadt, és amíg egyszer el nem utazott fél évre - ösztöndíjjal akkor még – Brüsszelbe, nem is ismerte fel az igazságát gúnynevének, ami ebben az összetett szóban van. Hiszen már annyira hozzászokott, mint azt mondani: zokni. Nem szeretett volna nagy lenni, úgy gondolta, összességében Ő nem nagy. Milyen hát az, ha valakin csak egy dolog nagy? Mint Erik a gazdaságpszichológia tanszékről, aki törpe, és a testének egyes részei aránytalanok. Olga nem szeretett ekkoriban tükörbe nézni és szembesülni aránytalanságával. Pedig a brüsszeli egyetem folyosójának fordulóján mindig visszanézett saját maga a tükörből, és a mosdókban is szokatlanul nagy tükrök voltak, egyébként virágok is, és mosdónként elválasztófalak, úgyhogy nem állta meg, hogy ne nézze meg magát oldalról és félig hátulról, amennyire vissza bírt fordulni háttal a tükör felé. Szerencsére azonban a fél év gyorsan eltelt és mire hazatért hazájába már egy új rend fogadta. Merőben új rendszert állítottak fel, Olga sem és más sem tudta kié volt az eredeti ötlet, de tény, hogy működött. Mégpedig: az egész társadalomban minden egyes embernek cserélnie kellett valakivel, csak egy időre. Én kitakarítom a lakásod, te pedig egy hétig sétáltatod a macskáimat, nos nem erről szólt. Sokkal bonyolultabb volt ennél. Visszatérve Olga visszatérésére, Olga ekkor ismerkedett meg Jörg-gel, és többé nem bánta nagy melleit. Jörg ugyanis nagyon kedvelte érte, büszkén jártak együtt, Jörg még egy nemzetközi fesztiválra is elvitte Olgát, ahol egyszer Olga eltévedt, és soha többé nem tudtak találkozni, ki tudja az új rendszer szerint kivel cserélt és hol kötött ki a fesztivál után Jörg.
A takarítószertár némi tisztasági festésen és lomtalanításon esett át, és Olgának is új cserepartner után kellett néznie, de valahogy úgy adódott, hogy épp mindenkinek volt kivel cserélni, és ő pár nélkül maradt. A kulturális antropológia múzeumának kertjében egy padon fekve gondolkodott is azon, hogy vajon az ő példája azt bizonyítja-e, hogy adott pillanatban a Föld népessége páratlan számú?
Normál napok következtek, Olga mégsem nyugodott meg. Elhatározta, hogy kimegy a város szélére, akár ki is költözik. A belvárosban elvitte egy taxis, de nem jutottak messzire, úgyhogy Olga még sokat gyalogolt, és ha elfeledkezett az irányról, muszáj volt kérdezősködni, a napot nem használhatta tájékozódásként (általában borús volt az ég), éjjel is ment egyébként, ilyenkor dudorászott ami eszébe jutott. Örült is, hogy mi minden eszébe tud jutni, ha muszáj. Mert énekelni muszáj volt, különben beleütközik valakibe, éjjel 12-től a közvilágítást is kikapcsolták, mert az emberek főként nappal aktívak.
A város szélén nem voltak lámpák, de kutyaugatásból tudni lehetett ha arra jár valaki.
Még sosem látta így a város szélét. Nem volt ott semmi, tovább kellett gyalogolnia, míg az autópálya feljáróhoz nem ért, ahol még ott voltak az elhagyott kapuk, kivonva a rendszerből. Itt maradt Olga, néha lement a feljáróig és nézte az autókat míg valaki meg nem állt.
Nem sokkal később történt, hogy Olgát felkarolták. Arra ébredt, hogy forgatócsoport dolgozik az autópálya kapujánál, az egyik segédrendező pedig megbeszélte a stábbal, hogy vigyék magukkal Olgát, mert ilyen karakterre mindig szükségük van.
Volt a stábban néhány aktivista, aki nagy hatással volt Olgára, így még az is lehet, hogy közszereplésben látjuk viszont, sőt, aki figyel talán már láthatta is, ha így volna kérjük vegyék fel a kapcsolatot velünk, mivel már rég nem ismerjük Olga gondolatait.
Bp,, 2008.10.23
Fájós, merev nyakkal álmodtam
a párnán
falhoz igazítottam fejem, panaszkodtam
kábán
az éjbe, felébresztve a
hajnal kettőt,
másodpercre az új
álom előtt.
Napsütötte fejjel a pad keskeny
lapján,
sárguló leveleken szűrt alma lé
sugár--
folyik a kertre villongó hétvégi fény
ruhát,
felhúzott lábbal tolni a testet
mind tova,
míg tart a pad, eszmélet egyetlen
lépcsőfoka.
A ház fala kopott, szürke, mint a régi
barát,
elmenőben, jövőben és maradóban mind
talány.
Nem csak a léptek habosítják
az avart,
feldobja a leveleket a gát, izgatott
patakpart.
Világosban látlak, a fehér arc, kéz, szemed
nem keres.
A szívritmust beszélitek mind, a patak
nem követ.
Kíváncsi az új játék, padom nem hagyom el,
ellopott.
Csak gondolom, vajon jó lenne-e, ha lenyomnád
a gombot...
Lázas, hideg verítékbe olvadva ébredek--
élőnek jeges
ez a véletlen, ahogy idetéved, és a testemen
évődne kezed.
Őszi szünet. Még fűtés szezon előtt az iskola, a lakótelep, de már hideg minden szoba. A radiátorok jeges érintése, ha kinéz az ablakon. Valamit csinálni kellene, de a keze elgémberedett, ujjai halványak, a körmeinek enyhe kékes színezetét már a lehelgetés sem mulasztja el. Ez van ilyen októberi napon.
Lecke még nincs. Mindenki otthon van.
A lépcsőház csöndes, a bolt is mintha bezárt volna, nem hallani a nyikorgó ajtócsapódást, nem hallani motorokat és autókat, a játszótér is bezárt.
Valamit csinálni kellene, de zsibbadt a lába is már. Az ablakhoz kell menni, aztán egy kört a szobában. Benézni a hűtőbe; anya még nem jött haza. Szóval nincs semmi finom a hűtőben, se meleg, se hideg. A hűtőben.
Valaki rémlik, hogy ilyenkor mindig csinált valamit az a valaki. Elrévedt a fotelben keresztbe fekve. Hanyatt dőlt, míg a feje búbja a földet érte. Sokáig nem mert így maradni, mert ha elszédül, aztán nem bír majd a fejével, olyan nehéz lesz a vértől. Anya azt mondta, egyszer így el fog ájulni.
Teszegetni a könyveket, tanulni kellene, vagy legalább olvasni a kötelező olvasmányt, vagy mást. Elmenni Szilvihez, hogy mit csinál, vagy megnézni az újságot, hogy mi van a tévében, de hát nincs is tévéjük.
Na jó, fel kell állni, megnézni mi van a konyhában, inni egy pohár tejet, vagy inkább kakaót.
Kever is egy kakaót. Gyorsan issza meg, aztán leteszi a poharat és az ablakra néz.
A lépcsőházban kulcsok csilingelése.
Anya hazajött.
Már megint.
Nem, még nem.
Meglett…?
Nem
….keresni
Ne már
Megint én…
De!
Soha, soha, soha!
#
De…tényleg….!
Ne …. mindig ezt..!
!!!
Anya!
Ne…!!!
El…..
Vég..
Megsimogathatna, de nem teszi, mert már nincs is itt. Elvitte a vonat, azt hittem vége, nem érnek utol a rosszak. Honnan jött? Kit érdekel kié, most az enyém – gondolja. Elviszi a vonat, ha a vonat megszakad, margójára a dudát! Hadd szóljon az ének, hadd szóljon a vonatfütty! Gondolt már valaki arra, hogy a fütty akár a fürj felhangzanak legalább tíz méter magasra, engedd magasabbra, mind magasabbra, a szív megszakad!
Ne sírj már!
Töröld le a port.
Kibekkeltük ezt a nyarat
Kék pohár az ég
Telecsordult ibolyafalat
Még okád a lék
nem
Ezt képzelte a gyerek
Ilyen az embervér
Egybeemésztő felek
Igen csak elkefélt
Nem tud inni vért
Enni májat
Lélegezni fülkagylót
Hiszen
Sós és zsíros
A nyári kézfogó
Gyerek keze nem izzad
FelFordult sugárzás
Csillió hajszál hullt ma
a nemgyerek bűze szikkad
Mosásra adta száját
S a fejét vitte érte
-Preventív csak, fogta lábát
Cserébe bőséges ibolyafalat
Ikonon alhat, foltozott ég alatt
Májnalé kente száját.
A hétfő és az út éppolyan zajos, mint a többi. Épp csak a mentőautó szirénája szól élesebben. Fakó reggeli égbolt és nyüzsgés, út valamilyen világok kereszteződésétől valamilyen templomig. A kereszteződésben összefut az egész kerület, a közepén állva egy mély levegővel látni lehet az utat hegymenet és a város felé egyenest. Két olyan út is becsatlakozik, amerre Tódi még sosem járt. Háromnegyed nyolckor sétál mindig a seszínű kutya, seszínű takaróval a hátán, seszínű kabátban bácsi, a fülénél zsebrádió. A fején pedig mindig vadászkalap. Az út félig egykori villamos járműpark, félig egy kiépített sétáltató széle. Minden ugyanaz, mint alig pár hónapja, csak néhány kőtégla tűnt el az alagút falából. Malterporos a fal töve.
Délután megjön Vivi. Mosoly az arcán.
- Uzsonnát hoztam! Kijössz az erkélyre?
Tódi csak méregeti az uzsonnát, apró dobozka Vivi kezében. Akár egy gyógyszeres doboz.
- Nem tudtam mibe tenni. Gyere, gyere már!... Milyen volt az első nap? Olvastál ma híreket? Bocs, sok hülye kérdés…de olyan izgatott vagyok. Tudod mi ez? Ez, igen. Lehetett volna másként megmutatnom, elhoznom, de ma már igazán nem várhatott a dolog.
Az erkélyük teljesen beüvegezett kis szoba, beépített szekrénnyel és egy leselejtezett iskolai paddal, szőnyegek.
- Gyere kicsit közelebb Tódi, miért nem szólsz semmit? Tudom egy darabig nem voltam itthon, anya biztos haragszik kicsit rám, hogy így eltűntem, de ezzel ne törődjünk most.
- Mi ez Vivi?
- Ez a jövő tápláléka! Nem találtál ma semmi különöset az iskolában?
- Nem.
- Na jó, ha nem akarod, nem muszáj most
- Nem akarom.
- Jó, akkor majd máskor, izé…átadsz anyának egy üzenetet?
- Miért, Te nem leszel itt. Nemsokára hazaér.
- Nem, illetve igen, nem tudom. Jobb lenne, ha megmutathattam volna. Nem baj, Tódi. Majd jövök.
Másnap még nagyobb a forgalom, az aluljáróból újabb kőtéglák tűntek el, már rúgni lehet a kőport.
Anya otthon. Épp Tódi ruháit pakolja, sok kupac a földön, vállfák felakasztva a szekrény oldalán, az ajtón, az ágyon a kabátok.
- Szia anya, mit pakolsz?
- kicsim, csak selejtezek. Úgyis olyan sok ruhát kinőttél már.
- Vivivel találkoztál?
- Igen.
- Mikor jön?
- Nem tudom jön-e. Most máshol lakik. Elég beteg lett, de nem is tudok róla többet. Kérlek hozz egy szatyrot, elviszem ezeket a régi ruhákat.
Harmadik nap az új évben. Az úton nem lehet átmenni. Hatalmas forgalomelterelés, az út közepe felásva. Nagyot kell kerülni, megkerülni az egész aluljárót.
Anya azóta sem beszél Viviről és az emberről, aki kiesett a szomszéd házban.
Edzés van, jógáznak. Tódi nem tud ellazulni, kikéredzkedik és már nem megy vissza az edzésre. Otthon senki, de enyhén cigarettafüst szaga érzik, Vivi itt járhatott, még van kulcsa ezek szerint. Tódi megnéz néhány filmet, megcsinálja a leckét is és rendel a kínaiból. Este már nagyon unatkozik, előveszi a memóriakártyákat, az állatosat. Anya nem jön, nem is szólt haza, hogy túlórázik. Késő este Tódi már nem bírja tovább. Cipőt húz, felveszi a táskáját és elmegy.
A kereszteződésben este már nem nagyon van forgalom, be lehet menni a lezárt részig. A lezárt részben egy hihetetlenül nagy gödör. Látni sok-sok rétegnyi aszfaltot, macskaköves út maradványait, földsávokat, aztán a mélység sötétjét, nagyon lent. Tódi egészen belefeledkezik a látványba, nem is bírná otthagyni, ha nem jönne épp az éjszakai busz és dudálva le nem szorítaná az útról. Átmászik a szalagkorláton az aluljáróhoz. Az aluljáró fel van állványozva, de be lehet mászni mögé. Sok helyen hiányos a fal, rengeteg kőtégla hiányzik, az aluljáró teteje kissé meg is van rogyva, de még tart a földhányás, az alagútforma, a tetején halad át a külvárosi vonat, de már biztos nem, egy síndarab mered az égnek, törött lábszár jut róla eszébe. Nyílt törés. Az aluljáró falában mély luk, több is, alagutak az alagútban.
Még sincsen sehol senki éjjel, nem úgy mint nappal, amikor úgy vigyázzák, hogy senki ne jöjjön a közelébe. Földszag van. Jobb ha inkább hazamegy.
Anya turmixot iszik és pakol megint.
- Szia anya!
- Szia Tódi, hol voltál? Már nem tudtam mire várjak és hol keresselek…
- Téged vártalak, csak elmentem volna eléd… Láttad már a kereszteződésben a gödröket?
- Igen…de nem szabad odamenni, omlásveszély van, láttad kiírva ugye?
- Nem volt nálam a szemüveg, de gondoltam rá, az aluljáró egészen megrogyott.
- Te odamentél? Le van zárva! Akkor átmásztál a korláton?
- De anya, miért vannak ott a gödrök?
- Inkább segíts.
- Miért pakolsz?
- Még vannak itt olyan ruhák.
- De már alig...
- Jó-jó, már csak rendet teszek. Nem akarsz lefeküdni?
Negyedik nap. Kocogás lefelé a lépcsőházban. Elgondolkodó szökdécselés, ablaktalan, piszkosfehér a lépcsőház, piros pévécével fedett betonlépcsők, jól belendíthető fehérre festett fémkorlát, ha minden emeletnél jól belekapaszkodik, hullámzik és rezeg az egész fel-le az összes emeleten. Hatodik emelet…félemelet…ötödik…félemelet…
negyedik…félemelet…semmi. Mi? Alatta négy emeletnyi semmi. Hol a lépcsőház? A falak állnak ugyan, a korlát is cikázik még lefelé egy darabon, és lóg pár méter hosszan magában lefelé a piros pévécé. Hol a lépcső? Álmodik? Mi ez? Anya?...Ő hogy ment ma dolgozni? Nincs nyoma omlásnak, egyszerűen sehol nincs a lépcső, viszont a helyén egész világos lett. A lakások fénye jobban áramlik, jól le lehet látni a lépcsőház aljáig. Visszamegy a negyedik emeleti liftajtóhoz és hívja a liftet. A lift jön. A liftnek semmi baja. Alig hiszi el, hogy épségben szállhat ki a földszinten. Éva néni jön, már épp szólni akar, hogy látta ugye mi történt a lépcsőházzal és…de Éva néni mosolyogva elköszönt mellette és már be is szállt a liftbe.
A kereszteződésnél nagy munkálatokat lát. Igyekeznek jobban megszervezni a forgalmat. Nem látni semmit a gödörből, emeltek egy könnyű szerkezetű falat és állványt. A túloldalon már ott áll a seszínű kutya és a seszínű kabátos ember. Már elmúlt háromnegyed nyolc.
3. templom
1. álom
Messze látó kékség, a város határa nem különíthető el ettől a kékségtől. A háztömbök tetején galambok billegnek, az égen semmi, csak a kékség, amit a két háztömb között kábelek vágnak és határolnak trapézzá. Trapéz. A trapézon egy ember. Az egyik talpa szépen rágörbülve a kifeszített kábelre, ez a lába kicsit berogyasztva, ez a támaszték. A másik lábát előrecsúsztatva halad előre. Karjai lazán kitárva a kékségbe nyúlnak. Messze már és még mind a két házfal. Alatta tíz emeletnyi mélység. A galambok felreppennek és elkezdik körözésüket mind feljebb, kötelékben, háziasan. Ezek nem azok a galambok, akik a pályaudvaron megtámadnak ha a szádhoz emelsz valami ehetőt. Sirályok jönnek, csak ketten vagy hárman, de a galambok megzavarodnak, vége a rövid spirálnak, mentik a bőrüket, mennének vissza, a galambházba, a padlásra, de az messze van. Hát szétszélednek. Az ember a kábelen mereven összpontosít, kicsit kibillen, a jobb kezének nekiütközik egy galamb, talán rá akart szállni, de a kar nem volt elég szilárd, az ember elég ruganyosan billent balra, a jobb keze még kereste a kábelt egy lehetetlen kicsavarodott mozdulatban.
Nyárdélutáni vakációs szieszta. Az utolsó mielőtt másnap új tanév kezdődik.
Kinyitotta a szemét és a szomszéd háztömb tetejének vonalát látta, és az őszies kék eget. Fecskék köröztek a ház körül, és már szépen elhelyezkedtek sorban a két ház között kifeszített kábelen. Túl sokat aludt ahhoz, hogy most simán fel bírt volna kelni. Kába lett és kiszáradt a szája.
Már öreg délután van és már nem fogja befejezni a könyvek csomagolását, de nem tudja az órarendet sem. Másnap kiderül milyenek lesznek a hetek fél éven át és az órarend úgyis rosszabb lesz, mint tavaly. Mert vagy pénteken több órájuk lesz, és megnyúlik a hétvégére várakozás, vagy betesznek még szerda-csütörtökre hetedik órákat, amikor már mindenki annyira fáradt, és biztos lesznek dupla órák, de nem testnevelés, hanem matek vagy magyar. Muszáj, mert mindenből lemaradtak kicsit a múlt tanévben, pedig ez már az utolsó év és elballagnak, az év végén pedig felmérőt írnak mindenből, statisztikai felmérés is készül belőle, ezt az osztályfőnökük mondta, így most jobban készülniük kell, és nem hagyhatják ki a huszadik századi költőket, pedig azokat nem szereti, és eddig az előző évfolyamokból mindenki megúszta, akit ismer a telepen.
Tiszta csipás lett a szeme, pedig azért annyit nem aludt, hogy ennyire csipás legyen; mint amikor… sírt álmában? Vijjogást hall, de sokkal hosszabbat, mint a fecskéké. Sirályok jöttek. Soha nem tudta eldönteni, hogy tényleg sirályok-e, de mindig úgy vijjogtak, elnyújtottan, fehér a tolluk, és piros a csőrük. Azon kívül a szárnyuk olyan furcsán megtört, pont ahogy a sirályokat rajzolták a természetkönyvekben. Nagy ricsaj, az összes fecske felrúgja magát a levegőbe, már nem fognak visszajönni, pedig még szép idő van, majdnem harminc fok, a rádió is bemondta, hogy igazán nem lehet panasz, szép őszünk lesz. A kábel pedig ringott a fecskék után, mint az otthagyott hinta, és akkor beugrott az álom. Fel is ugrott a fotelágyban, ettől megfájdult a háta, már megint összegubózva aludt el, és lenézett, le a járdára, az autókra, a bokrok tetejére, a csatornafedélre, de sehol nem volt igazán senki. Se mentő, se más…
Hajat kellene mosni. Másnap iskola, mindig vasárnap mosta meg a haját az anyjával együtt. De anya most még csinál valamit, megkérte a közösképviselő, hogy számolja össze így hó végén ő is a számlákat, hogy aztán ketten igazolják majd a lakógyűlés előtt. Ezt nem szerette anyu, de nem akarta azt mondani, hogy nem, mert az Éva néni olyan sokat beszélt folyton, és olyan sokat volt náluk, hogy mindig történjen valami közben. Mikor egész délután ott volt, és hazaért anya barátnője, aki velük lakott, és csak betántorgott a szobába és a fotelből aztán egész végig fel sem kelt, vagy otthon volt, és főzött, de hisztériás rohamot kapott, mert kifutott és leégett, kiöntötte és teljesen elrontotta. Éva néni egy szót sem szólt, hogy észrevenné, hogy anya barátnője, Vivi ki van borulva, de anyu nem szerette volna, ha Éva néni másoknál, ahol szintén ilyen hosszan beszélget, megemlítené, és anyu mindig elsőnek fizette be a közösköltséget is, hogy ne jöjjön fel Éva néni elkérni a pénzt, ami rendes szokása volt egyébként, mindenkihez felment, aki a kiírt első napon nem ment le hozzá. Sajnálta Éva nénit, hogy olyan sokat mászkál a háztömb pénze után, de azért még nem lett szimpatikus.
Nem szereti a haját a fürdőszobában szárítani, mióta olvasta anyu újságjában a valódi történetekben, hogy a kislány nagyon beteg volt, és az anyukája nem tudott másként segíteni rajta, hogy ne szenvedjen, mint hogy bedobta a vízzel teli fürdőkádba a bedugott hajszárítót, a kislány pedig ott ült a kádban, az anyja pedig sírt, és biztos becsukták ezután.
Gondosan vigyázott, hogy ne érjen vízhez a hajszárító és a haját jobbra-balra dobálva szárította. Hangos volt a gép, szárította az arcát ez a meleg, és lecsukta a szemét, egész beleszédült ebbe a száraz melegségbe, hogy majdnem nekiesett az ajtófélfának, ahogy a haját dobálta.
Éles hang jött, azt hitte a füle zúg és közben az alattuk lakó vécéje is, vagy a tévéből jön, de nem, mert lekapcsolta a szárítót és a hang pont a konyhából jött és nem hasonlított senkiéhez. Soha senkit nem hallott még élőben sikítani, csak filmeken. Ez pedig teljesen más volt. Nagyon közelről jött, nem az utcáról, nem gyerekek voltak.
- Tódi!!!
Felismerte az anyja hangját, és őt hívta – te atyaisten, mi történt. Kirontott a fürdőből, a konyhaablak kilencven fokban kitárva, az anyja az ablakban. Kiejtett valamit? Mi esett ki? Az anyu nem is lefelé nézett, hanem oldalra.
- Jaj, Tódi, ne gyere ide. Azonnal menj vissza a fürdőszobába, most nem jöhetsz ide!
Pedig már a konyhában volt, és nagyon megijedt, de nem szólt semmit, anyu nem nézett hátra. Nem ment vissza a fürdőbe, hanem a szobájába és az íróasztal alá mászott, bekuporodott a sarokba, ahogy mindig, ha el akart tűnni. Még soha nem volt ilyen az anyu hangja, a szíve majdnem kiugrott. Hol van Vivi? Mi esett ki az ablakon? Nem jutott eszébe semmi, zúgott még a feje, az alvástól, a hajszárítótól, az anyu hangjától, a rohanástól. Lentről is hangok jöttek fel, éles hangok, kiabálás. Valami történt lent. Vasárnap délután van, és eddig sehol nem volt senki, főleg nem kiabált. Kimászott az asztal alól és felállt az ágyra. Nem húzta el a függönyt, a szemét is csak résnyire nyitotta ki, hogy gyorsan becsukhassa, ha nem bír odanézni. Valaki feküdt a szomszéd ház előtt a betonon. Csak néhány gyereket ismert onnan, abból a házból, aki pedig ott feküdt felnőtt volt, fel volt öltözve csupa hosszú ruhába, ami furcsa, mert elég meleg van, úgy fekszik hason, mint ahogy elterül akinek nagyon melege van, és hagyja a hajlatait szellőzni. Nem volt már olyan ijesztő, az emberek egyre többen lettek, köréje gyűltek. Valahogy már mentő is hallatszott. Vivi nem volt az emberek között, se a kocsmából, se a házból kijövők között. Anyu nem jött be a szobájába. Most biztos nagyon megszidná pedig, ha tudná, hogy nézi ezt az embert, aki kiesett valahonnan. Mégsem tudja otthagyni az ablakot. Már huzat van, anyu még mindig nyitva tartja a konyha ablakát, csak akkor van ilyen huzat; ő sem tudja otthagyni az ablakot, de már nem szól.
Arra gondol, hogy sikított anyu, biztos nagyon megijedt, oda kellene mennie, hogy ne legyen annyira kétségbe esve.
A betonon a fekvő körül csillogó szilánkok. Nem is hallotta, hogy összetört valami, biztos a hajszárító, mert olyan hangos, és biztos erre figyelt fel anyu, hogy kitört valahol egy ablak.
Zsivaj van lent, a fecskék viszont már teljesen eltűntek, végre fel tudott nézni, fel a fekvőről. A tizediken a szomszéd házban is huzat van. Az üres konyhaablakon át csapkod kifelé a csipkefüggöny.
e
Körkény (K-Örkény) szelet
fás szárú, állott sütemény
füsthab, veres pernye
a tetején.
Színház a mocsok (MOCSOK)
maroknyi muskátli
szelektíven gyűjtve
keményre rohadt, gyűrve
nem a legszebb nyári
élszak
2011.04.19. Egyesek szint
Legyen néha napló
szemüveg nélkül a folthatáron
kószál a kéz harmatos
haraszt a vánkos.
nem kell bot
büntetni kész a pára
szegény.
egész éjjel éles villanófény
Foltosan elvezet
kéz az arcélt
száj szót temet
ijedten az árult ajakra
kereső ujjat simít
magadra
árult anyátlan
most szót ne vess
szeretőd a füleden
ragadt heves
susogás a pillaerdő
borzaldó ívre húz
nem kérés ha kérdez
a finom hús
kitárva
süppedt gödör
lehunyt íriszkendő
csavarog göndör
hunyt szemed világa
13:39 2008. 06. 13.
Szomjas vers
Még nem…
Nyomott kötelességszag,
Általánosan megtanulsz
Rendezettnek lenni.
Nyúz és húz a jog és szak,
Ábrándorbézolsz ha unsz
Rekedten kelni.
Nyirkos a hajnal,
Álmos savborsos lehelet
Rögös, ráz a koffein.
…várj, de már
Nyalánk csók a fagylalt,
Áprilistól vállamon a fekhelyed
Remek legyes baldachin.
Nyálban minden víz,
Árvái szomjazós formánk
Rázár a závár, a kupak.
Nyárban izzadt íz,
Álmai foszladós szórvány
Rihatatlan csöndes kutak.
2008.06.10.
Az időt pénzre
kék égen nyargalásra
Az időt pénzre
nem alvásra
Az időt pénzre
zegzug szarkalábra
Az időt pénzre
hófödte vidor főre
Az időt pénzre
vasutas fütyülőre
Az időt pénzre
tüntetés végrehajtásra
Az időt börtönre cserélném
2008.05.10.
Nehéz a válogatás a spirálfüzetek között a panel aljába töppedt garázsboltban, ha a büfében már 100 forint a tartozás, és megszokásból jött a túrós pite, túl a szendvicsen tele az álmos reggelnek kalóriával.
- Olyan nehéz tiszta vizet inni.
- Igen, igen...
- Még a palackozott is, nemhogy a csapvíz! - hördül fel
- De hát a gyerekek... amikor még mi voltunk...
- Aktív szén, ioncserélős szűrő van a víztisztítókban, de még mindig ott vannak az antibiotikumok, a fogamzásgátlók....
Ha elég magasra húz a fej, a polcokon túl a pénztárgép és a radírrakások mögött az eladót és két vásárlót vélhetni.
Vélhetni..., mintha a 27 éves által sosem látott '70-es évekből egy polc fölöttnyi látképbe kukkolna, mint egy kívülálló, akit a szín szereplői nem látnak, de Ő!..Ő igen.
Akár még '80-as évek is lehet, hiszen abból is legfeljebb az anyját, a szomszéd legjobb barátnőt és a lakótelepi kutyákat látta.
És néha zsibbasztón kuporodva titokban az első horrorfilmet a kis-és nagyszobát összekötő ajtórésen át – ekkor még nyitva volt az átjáró. Na és később a Dallast.
A nő, aki beszélt kicsi volt, kicsi gyerekre való turkálós pulóverben, régi Lupo hátizsák dudorodott a hátán, elől pedig az ötvenes sörkedvelők kerek dombja. Rövid hajából a dauer már ki volt vágva, hatalmas szemüveg látszott így féloldalról a fülén túl
- Én még úgy szoktam, hogy a szűrt vízre ráteszem a 'iszta keresztet
- Az...?
- Tiszta keresztet. Egy háromszög felfelé és benne rajzolva egy háromszög lefelé.
Látszik, hogy az eladónő nem tudja elképzelni ezt a geometriai társulást.
- Kell még egy ima hozzá, most nem tudom fejből.. Mindenképp saját kézzel kell leírni. Így biztos.
2008.05.10.
Életemben először fordult elő velem mióta eszemet tudom, hogy fájósan, törött hangot hallatva, koppanva és illetlenül nyomtam le a szülői otthon toalettjének kilincsét. Illetlenül, telve az erővel, hogy menni és csinálni kettő és egy dolog. A házi kenyér, kolbász a jövendő nap szendvicsnemzedéke, de a fél napja partra vetett házi rizses csókosság sem várhat.
Már a levegőben lehetett harapni és valahogy mindig felbukkant a majdnem teljesen kerek Hold minden házak között, hogy eleinte nem is értettem, de lassan leesett... ezek vidéki házak! És sötét a közvilágítás és a közerkölcs bezáratta a kedvenc kávézómat. Ez már megint vállalkozóvá tett!
Szabadegyetemet! Nem a spanyolviaszt, meg még kompetenciát sem, de lelkesedést az összes ajtó kinyitásához adott, amin hazáig átléptem. A vasútállomáson zármentes, totalitárius liberális a kommon illemhely. Aztán vagy két kilométeren át semmi. Csak felhők vannak, Hold és az a harapnivaló enyhe füstszag. Se kilincset lenyomni, se kopogtatni, de még belépni sem kell.
A ház előtt a padon lógni – tíz év alatt sem mentes a kultúra ettől, de hogy mennyire ismeretlen némely arc, arra csak akkor gondoltam mikor régi, igazi régi házbeli (meghalt szegény anyukája tüdőrákban, az apja meg kihol) szóval régi korombeli ki nem köszönt ha jól emlékszem – és az emlékezetem sajnoshatár a talentum – de nagyot hellózott, hogy tükörbe is néztem: most mennyit változtam, igazán? Jó volt ma diétázni. Hireket kapnom, jövőszendvics és mai nessz, aztán a kilincsbe a fülem mégis beletört.
2008. április vége
Naiv művészet
a vidék és a hazavágy
Ne de nem csak ez jut róla eszembe, hanem színek és ízek is.
Olyat alkotni ami egyszerre irodalom, dallam és színek, ízek érzéklete.
Hogy lehetne közelebb a holnap?
Virágra lépni tilos!
A világra égni
világol a szükségtelen kioktatás.
Magozott fákkal lesz a kerted
kerek e virágon.
Kereted pedig a szirt
a sas
ki sosem téved.
Adj egy igazolványt!
Egy igazat, mint a joint
majd körbejár.
Beleadjuk szívhangunk
szívjuk a mély esti hitet.
Gyors nesz a holnap.
Egy bögre fekete erezet
ezret vet a fűmag.
Csak a világra lépni tilos.
2008.04.25-26. Vagon előtt, aztán magányos szombat délután